VERSEK

Teli Hold ragyog a hűs tenger felett,

Ezüst fehér fénye a víztükrön lebeg.

Milyen csodás, szépséges és békés!

Ki e Földre született, ó milyen szerencsés!

 

Ekkor a lágy hullám, amely a vízpartot mossa,

Súg valamit, kíváncsiságom ostorozza.

Szellő fogja kezem, repülök az éjben,

Ezüst híd felett csillagok fényét követem.

 

Túlpartján a víznek, nincs nyoma a csendnek.

Bánat és fájdalom könnye áztatja a földet.

Az Ember, ki oly büszke eszének hatalmára,

Jóságos szívének rég oda a befolyása.

 

Dühös már a hullám, mely elsuttogta bánatát,

Viharos az esti szellő, megmutatja fájdalmát.

A csillagok, nem ragyognak, pislákolva figyelnek,

Elfogy a Hold, elfordul. Ne lássuk, hogy megkönnyezett.

Voltam mélyben, szálltam égben,

Sötétben és napsütésben.

Jártam fent a fellegekben,

Zuhantam a végtelenben.

 

Szerettem és viszont kaptam,

Tudtam bízni önmagamban.

Mocsár húzott, földre rogytam,

Kételkedtem mivoltomban.

 

Jártam pusztán, nagyvárosban,

Ismeretlen ember voltam.

Volt, hogy kértem, máskor adtam,

Keresgéltem saját utam.

 

Nem találtam senki másban,

Fent, vagy lent, vagy nagyvilágban,

Mára mindent megtanultam:

A béke ott van önmagamban!

November havának vége lévén,

Vihar tombolt a kis sziget szélén.

Ott történt, hol a Medway folyó útja,

Belefut a hűs tengeri torkolatba.

 

Félelmetes volt a szél haragja.

Dühös hullámokat korbácsolt,

Szűk utcákon át vágtatott, süvített,

Hajók réz kolompját rángatta.

 

Egy volt csak ki tette most is dolgát,

A folyó, mely végül elérte célját.

Kis patakból sebes, bő folyammá lett,

Bár nem könnyű terepen nevelkedett.

 

Volt esélye valaha is hátra nézni?

Elhagyott hegyek, erdők után keseregni?

Előre sem könnyű kanyargós útja,

Tudja, végül feloldódik a sós habokba.

 

Az Északi - tenger, mint jó anya várja.

A Temzével utat mutatva navigálja.

Jöhet hát vad vihar, ő nem bánja!

Cseppekből született, de benne a világ óceánja!

 

 

Mióta nem vagy itt, céltalan lézengek,

Kimondott szavakban nem lelek értelmet.

Elhalkult a zeneszó, fénytelen a világ,

Színtelen a naplemente, fakó minden virág.

 

Tudom, hogy hibáztam. Bár, ne tettem volna!

Erôtlenség súgta, gyenge jellem volta.

Megfizettem érte, többet, mint képzeltem.

Elhagytál, ki szerettél, ki ôszintén hitt bennem.

 

Álmodom még rólad, boldog arcod a fényben.

De emlékszem könnyekre, miattam, érettem.

Vágyom, hogy visszatérsz, megbocsátasz nekem.

Annak, ki hûtlen volt, és bevallja: Eltévedtem!

Amikor elmegyek, én akkor is itt leszek.

Én leszek a sugallat, ki tanácsot ad szívednek.

Ott leszek az őszi szél süvítő hangjában,

Melegítem kedves arcod a Nap sugarában.

 

Én leszek a felhő, amely öntöz a kertedben,

Ott leszek a folyóban, minden homokszemben.

Elbújok az erdő fái hajlongó ágában,

Virág leszek kis csokrodban, pillangó a nyárban.

 

Én leszek a kismadár, ki dalolva tovaszáll,

Ott leszek a friss harmatban, hajnalnak hajnalán.

Rejtőzöm a hűs záporban, tavaszi szellőben,

Rám találhatsz kicsiny gyermek csillogó szemében.

 

Nem érzed majd, de én mindig fogom kezed,

Bármi fáj lelkednek, együtt sírok veled.

Bánatban reménynek hívsz, boldogságban örömnek,

Örökké veled leszek, akkor is, ha elmegyek.

Újja köré csavar, szédít, játszik veled,

Nem számít, mit akarsz az ő életét éled.

Megbánt, eltűnik, majd felbukkan nevetve

A magyarázat gyenge mégis hiszel benne.

 

Szerelmes napok, aztán sok magányos este

Kínzó hullámvasút, eszed veszted benne.

Megint imád, megbánt, magadra maradsz,

Szép szavak nincsenek, csak becsmérlő rágalmak.

 

Azt mondja nem láttad, ami ott volt előtted,

Nem hallottad azt, ami tiszta volt fülednek.

Manipulál, megvezet, ingataggá téve,

Darabokra tört valód oldódva zuhan a mélybe.

 

Tudod, hogy menned kell, talán meg is teszed.

Ezerszer visszaránt a függő, kényszeres szeretet.

Felőröl a körforgás, az élet tovaszáll feletted,

Indulj el utadon, nem csak Nárcisz nyílik a ligetben!

 

 

 

Egyetlen dolog volt, amit akkor kértem tőled.

Légy hozzám őszinte! Azt mondtad, ígéred!

A hazugságot, bizony megérzi az ember,

De hinni könnyebb volt, mint belátni, hogy ezt teszed.

 

Számtalanszor tudtam, hogy nem mondasz igazat,

Néha vitatkoztam, legtöbbször rád hagytam.

Meggyőző érvekkel ártatlannak tűntél,

Még magamat vádoltam, hogy kételkedtem végül.

 

Odáig jutottunk, hogy mára már nem hiszek.

Elmegyek, mert bízom benne, hogy van még becsület!

Rájöttem, hagyom, hogy csalódjak benned!

Inkább, mint saját méltóságomban, abban van hitem.

 

Szeretem a mosolyod -
Lágyan megérintem az arcod.
Elmerülni szép szemed tündöklõ tavában,
Megmártózni hangod frissítō patakjában. 

Szeretem a lelkedet.
Tetteidben ezernyi csodára  lelek.
Bámulattal nézel e szépséges világra, 

Bár tudnád, hogy te vagy minden világok leggyönyörūbb virága.

 

Sötét az égbolt, az ablakon eső cseppek kopognak.

Szomorúnak látszik, de nem, ők nem érettünk sírnak!

Elköszönnek tőlünk, megtették a dolgukat,

Most táplálnak idelent, de újra az égbe jutnak.

 

Felhőkké lesznek, úszkálnak, lebegnek,

Szellő hátán vitorláznak, a Nap fényében sütkéreznek.

Onnan lenéznek ránk, majd lehullanak, megint leesnek.

De nem, ők nem sírnak magukért sem, tudják, hogy a mennyországba vissza térnek!